Mindaz, amit eddig biztos nem tudtál a szőlő és a bor történelméről!

Mindezek ellenére a szőlő eredetének helye és ideje máig megállapíthatatlan, nehéz lenne megállapítani,  hogy a kelták, rómaiak, trákok, vagy más népek telepítették az első szőlőtőkéket. Az biztos, hogy az i.e. 5000-ben élt Menes fáraó sírkamrájában szőlőmagokat találtak, és arra is van bizonyíték, hogy a bronzkori Európában is volt szőlő, sőt i.e. 3000 körül már mustot és bort is készítettek. A legtöbb tudós állítása szerint a szőlő és a bor Ázsiából, Perzsiából ered.  Fentiek alapján természetes, hogy az európai és ezen belül a Kárpát – medence szőlő és bortermelésének kezdete is meghatározhatatlan, a Bassermann – féle ősszőlő elmélet szerint például Nyugat – Európában előbb volt szőlő, mint ember. Leletek bizonyítják a vadszőlő akkori létét, ennek ellenére sok tudós állítja, hogy a szőlő keletről érkezett Európába. A borról fennmaradt írásos emlékek sok érdekességet tartalmaznak. A Nagy Sándorról szóló feljegyzésekből például kiderül, hogy i.e. 333-ban egy több napos tivornyázás után halt meg Babilonban. Egyes források szerint XI. Ptolemeus megkövetelte a borivást, és a józanokat meg is büntette. Kleopátra is szívesen ivott bort, főleg Antonius társaságában. A Római Birodalom borfogyasztása, illetve annak „mennyisége” szinte mindenki előtt ismert, de nem mindegyik uralkodójuk kedvelte a szőlőtőke nedűjét, Domitianus például i.u.  92-ben kivágatta a meghódított területek szőlőit.

A SZŐLŐ, A BOR, ÉS MI MAGYAROK

A honfoglalás előtt a magyarság Közép-Ázsia hatalmas füves síkságain élt a Kaszpi-tenger, az Aral-tó, az Altáj-hegység és a Volga folyó közötti területeken. Az ősi területekről az idők folyamán lassan a Fekete-tenger irányába vonultak, és Etelköz érintésével több hullámban, a IX. század végéig telepedtek le a Kárpát-medencében. A szőlő elterjedésének az ideje ezen a területen sem ismert, az viszont bizonyított, hogy a honfoglaló magyarok már virágzó és fejlett szőlőkultúrát találtak a Kárpátok vidékén. Az is tény, hogy a magyarság vándorlása idején már az V. században ismerte a bort. Elterjedt szokásuk volt a „vérszerződés”, mely szerint a borba saját vérüket csöpögtették és megitták, ezzel is szorosabbra fűzve a barátságot, a megállapodást. Ibn Ruszta arab földrajzi író (IX. század vége) – akinek műve nagyon fontos forrása a magyar őstörténetnek – leírta, hogy a magyarok a honfoglalás előtt nem csak állattenyésztéssel, hanem szőlőtermeléssel is foglalkoztak. Őseink bortermelő múltja nem bizonyított, az azonban biztos, hogy vándorlásaik idején már Levédiában megismerkedtek a bor mámorító hatásával. A szőlő a XI. századtól lett a legkedveltebb növény. A tatárjárás után IV. Béla kiváltságokkal segítette a szőlőtelepítőket. Az Anjou – királyok korában tovább fejlődött a bortermelés és beindult a kereskedelem is. A magyar bortermelés egyik virágzó időszaka Mátyás uralkodásának éveire esett. A török hódoltság idején a megszállók mindig megtalálták a módját a borajándék kikényszerítésének, de több írásos forrás bizonyítja azt is, hogy nem egy török méltóság birtokolt kisebb – nagyobb szőlőskerteket. A Habsburg – uralom alatt sok  problémánk volt a borral, különösen az exporttal, mivel ez konkurencia volt a cseh, szlovák és osztrák boroknak. Érdekesség, hogy a tokaji bor csak a XVII. század vége felé kezdett igazán ismert lenni a nemzetközi piacon, ekkora alakult ki az aszú és a szomorodni készítésének egységes gyakorlata is. A XVIII. században ismét felvirágzott a szőlő- és a bortermelés, köszönhetően a beköltöző rácok, svábok és tótok tevékenységének. Ekkor terjedt el az Alföldön a szőlőtermelés, a homokot azzal „fogták” meg, hogy szőlőt telepítettek. A homoki szőlőtermelés másik előnye az volt, hogy   a homok ellenáll a szőlő legnagyobb ellenségének a filoxérának.

A SZŐLŐ ÉS A BOR MAGYARORSZÁGON A XIX. ÉS XX. SZÁZADBAN

A XIX. század nem sok sikert hozott borkereskedelmünknek, mert a magyar bor nem tudta felvenni a versenyt a nyugati borokkal. Ezt sokan a nem szakszerű kezeléssel magyarázták. Lassú fejlődés csak a reformkor idején kezdődött, ami a szabadságharc után felgyorsult. A kiegyezés utáni időszak kedvező gazdasági feltételei újabb lendületet adtak a bortermelőknek, olyannyira, hogy a század végére virágzó gazdaság alakult ki. Ekkor viszont jött a filoxéravész, mely elpusztította a szőlőskerteket. Bortermelésünk a felére esett vissza, borhiány alakult ki. Elterjedt a borhamisítás és borimportra szorultunk. Ekkor alkották meg a hatóságok a mesterséges borok készítésének tilalmáról szóló bortörvényt. (1908) A filoxéravész „haszna” az volt, hogy megújult a magyar szőlőtermesztés, ami az első világháborúig folyamatosan fejlődött. A trianoni békediktátum és a monarchia felbomlása újabb problémákat okozott. Hiába maradt meg bortermelő vidékeink kétharmada, mert a borfogyasztó népesség a határokon túl rekedt. Piacaink nagy részét elvesztettük, ezért törvénnyel próbálták szabályozni a bortermelés mértékét. A második világháborút követő időszak szintén katasztrofális állapotokat hozott. „Pancsolt” borokat készítettek, amit az állam úgy akart megakadályozni, hogy hatalmas támogatást adott a szőlőtelepítésre. Ezt követően sikerült ismét fejlődni, csak a minőséggel volt baj, mivel a keleti felvevőpiacok a szőlőt soha nem látott borokat is átvették. (KGST) A kilencvenes évek elején elvesztettük piacaink nagy részét, ami súlyos termelési válsághoz vezetett. Az újabb fellendülést a minőségi borászatok megalakulása hozta. Lassan, de biztosan kezd visszatérni boraink „becsülete” bár a hatalmas konkurencia miatt az exportlehetőségek így is beszűkültek.