Bejelentkezés az oldalra



 Nem regisztráltál? Regisztrálj most!


Lámák lakomája - tibeti konyha

2008. november 7., péntek
Szerző: Kepe Róbert
Forrás: A tibeti konyha

Mióta Kína a század közepén lerohanta Tibetet, a konyha egy sor változáson ment keresztül; mégis, a hagyományos tibeti ételek, ételkészítési szokások megmaradtak kulturális örökségük részeként, s generációról generációra testálódtak.

Tibetről, a tibeti kultúráról ma már egyre többet hallhatunk, olvashatunk. Az érdeklődő olvasó viszonylag egyszerűen juthat nyomtatott anyaghoz a tibeti kultúra bizonyos vonatkozásaiban, úgymint a tibeti buddhizmus, a tibeti történelem, tibeti irodalom, nyelvészet, stb. Nem igaz azonban a fönti megállapítás, ha valaki a tibetiek étkezési szokásaival, kedvelt ételeikkel szeretne ismerkedni. E könyvecske hiányt szeretne pótolni, szűk áttekintést adni arról, hagyományosan milyen ételek és milyen módon készülnek a tibeti családok konyháiban.

Indra Majapuria 1988-ban jelentette meg nepáli szakácskönyvét, melyet sok év gyűjtőmunka előzött meg. A könyv írása során az volt az érzése, a tibeti ételkészítési szokások erősen hatottak a nepálira. Így kezdték el kutatni a témát Diki Lobszanggal. Munkájukban a legnagyobb problémát a négy szomszéd - India, Nepál, Kína és Tibet konyhájának szétválasztása okozta. Bár kétségtelenül sok a kölcsönhatás e négy nép konyhája között, alapjaikban mégis elkülöníthetők, sajátosak. Kínai és indiai szakácskönyvek ma már nagy számban állnak rendelkezésünkre, a tibeti konyháról azonban jobbára csak elszórt utalásokat találhatunk - az említett szerzőpáros munkáján kívül.

Mióta Kína a század közepén lerohanta Tibetet, a tibetiek étrendje is egy sor változáson ment keresztül; mégis, a hagyományos tibeti ételek, ételkészítési szokások megmaradtak kulturális örökségük részeként, s generációról generációra (konkrétan anyáról lányára) testálódtak. A tibetiek étkezési szokásai nagyban függnek a fogyasztó által elfoglalt gazdasági-társadalmi pozíciótól és a fogyasztó lakhelyétől. Ahogy a világ minden részén, Tibetben is gazdagabban terítenek a vagyonos családoknál. Tibet tengerszint feletti magassága, hegyláncok, folyók szabdalta arca nagyban befolyásolja, mi kerülhet az itt élők asztalára. A dél-keleten élők ételei különböznek például a Közép-Tibetben élőkétől, hiszen sokkal több fajta haszonnövény termesztésére van lehetőségük, mivel termőföldjeik vízellátása a természet által megoldott. Ami a vízellátást, valamint az ehhez szorosan kapcsolódó növénytermesztést illeti, vannak persze Közép-Tibetnél gyengébben ellátott területek is. Például a Közép-Tibet-béli Lhásza környékén párfajta zöldségféle, gyümölcs és gabona is megterem, míg az Északi-Fennsíkon élő nomádoknak mindezen áldások jórészt elérhetetlenek. Az Északi-Fennsíkon, Phariban, Kham nagy részén igen gyenge a termőföld, s ezek ráadásul különösen hideg vidékek. Az itt élők jobbára csak szárított húst, campát és cshathangot (vajas, sós teát) esznek.

A tudós olvasó bizonyára tudja, hogy Buddha megtiltotta követőinek a hús fogyasztását, s tudja azt is, Tibetben mindenki Buddha követője. Hogyan lehet hát, hogy a buddhista tibeti húst eszik? A megoldás egyszerű. Buddha Indiában élt, a Himalája termékeny lábánál, míg a tibeti 3500 méternél magasabban, olyan vidéken ahová felhő csak elvétve juthat. Ahogy a XIV. Dalai Láma mondta, a buddhizmus aligha maradhatott volna fönn buddhista nélkül, s aligha élne ma buddhista Tibetben, ha tartanák a húsevés tilalmát.

A SAJÁTOS TIBETI ÉTEL, AVAGY MIT ESZIK A TIBETI?


A tibeti ételek nem váltak népszerűvé a világban, pedig táplálóak, összetevőikben kiegyensúlyozottak és bár soha sem túlfűszerezettek, mégis pompás ízvilág hordozói. Ételeink ismertté válását szinte ellehetetleníti, hogy napjainkban több területen gyakorlatilag megkülönböztethetetlen a tibeti és a kínai konyha.

A tibetiek legfontosabb és legismertebb étele a campa. A campa az itt termesztett fő gabonaféle, a tibeti árpa (tibeti: nej) őrleménye. A szárazon vagy jakvajon pirított őrlemény külleme a magyarban a császármorzsát idézheti föl. A nejt minden tibeti földművelő termeszti. A másik fő gabonanemű a búza. A rizs az ország területének csak elenyésző részén terem meg, Kínából importáljuk.

A legfőbb zöldségfélék, melyeket termesztünk is: a fehérrépa, a (jégcsap)retek, a borsó, a krumpli, a hagyma, a fokhagyma, a spárga, a vizitorma stb. Több, mint tíz fajta gombát termesztünk. Sok gyógynövényt is használunk ételeinkben, mint a rebarbarát, peimut, csungcaot... Étrendünkben egy sor gyümölcs szerepel: körte, őszi- és kajszibarack, dió, alma, gránátalma, egres, földieper...

Húsételeink jak-, marha-, birka- vagy disznóhúsból készülnek. Halat és csirkét csak ritkán fogyasztunk. Ez nem azért van, mert nehezen férünk hozzá, inkább azért, mert ezen állatokat fogyasztás előtt meg kellene ölni. Persze ez igaz a jakra is, ám azt a mészáros intézi el. A kis testű állatok esetében egy élet elvételével is csupán kis mennyiségű húshoz juthatunk - nagyobb a bűn, mint a csirkecomb. Tejet és tejtermékeket is gyakorta fogyasztunk, vajat, sajtot, tejszínt. A proteinhiány nem jelent és soha nem is jelentett problémát itt.

Tibet mélyhűtött ország, itt semmi nem válik poshadtá. A tartalék húst is a természet konzerválja; a megtisztított húst kiakasztjuk egy kampóra s a többit elvégzi a fagy vagy a Nap és az állandó szél. Viszont tudatosan kell választani abban, hogy a ház melyik oldalára akasztjuk a húst, hiszen könnyen előfordulhat, hogy ugyanaz a darab a ház déli oldalán szárított lesz, míg az északi oldalon mirelit. Ugyanis az északi oldalon árnyék van, míg a déli égető napfényben fürdik s a különbség igencsak nagy lehet. Az eljárás sajátos zamatot ad, ízletes lesz a végeredmény.

A marhahús evése nem tiltott még a vallásos tibetiek közt sem. A kecske és a birka tüdeje és gyomra ínyencségnek számít. Bivalyhúst viszont nem eszünk, ezt szigorúan tiltják a vallás törvényei, hiszen több istenség is reinkarnálódott már bivaly alakjában. Ha valaki bivalyt eszik, a lámák többé nem részesíthetik semmiféle ezoterikus beavatásban.

Ételeinkhez csak nagyon kevés fűszert használunk, azonban a szójaszósz, a hagyma és a fokhagyma, az őrölt gyömbér ízével gyakran találkozunk. A vallás még a fűszerezést is befolyásolja. Vaisaka hónapban (április második és május első felében, melynek teliholdjakor ünnepeljük Sákjamuni Buddha születését) tilos fokhagymát enni. Tilos továbbá fokhagyma evése után templomba menni, mert a fokhagyma eredményezte rossz szájszagot még a lámaista istenségek sem szeretik.

Szagadawa hónapban (május-június) egyáltalán nem eszünk húst, mert ez a legszentebb hónap. E hónap közepén tartjuk Buddha megvilágosodásának és nirvánába távozásának ünnepét. A kolostorok kinyitják kertjeiket, s a nép ott ünnepel. Szagadawa nemcsak a legszentebb, de a legszerencsésebb időszaka is az évnek.

Loszar (a tibeti újév) ünnepére speciális ételt készítünk:

Az előkészületek két nappal újév előtt kezdődnek, amikor búzalisztből erős tésztát dagasztunk. Újév előestéjén ezt főzzük vacsorára a család minden tagjának. A tészta egy részéből az ünnepre kis golyókat formálunk, melyekbe kavicsok, széndarabkák, pamut, rizs vagy éppen tésztából készült napocska, hold kerül. A maradék tésztából minden családtag kap egy darabkát. A családtagok bedörzsölik testüket a tésztadarabokkal, így kényszerítik a gonoszt annak elhagyására. Az ártó szellemek a tésztadarabokba költöznek. Miután mindenki befejezte a “szelleműzést”, a felhasznált tésztát egy nagy tálba gyűjtjük össze. Közben elkészül a thukpa, megvacsorázunk. Ezután a család minden tagja más és más ételt szervíroz. Ha már mindenki degeszre ette magát, felnyitjuk a tésztagolyókat. Amit a tésztában találunk jelen személyiségünkkel vagy jövőnkkel áll szoros kapcsolatban.

A thukpa maradékát is beletesszük abba a nagy tálba, melyekbe a gonosszal telt tésztadarabokat tettük, aztán a család legidősebb férfitagja, esetleg az összes férfi, kiviszi azt a házból, hogy az ártó szellemek teljesen elhagyják otthonunkat. Mindeközben az asszonyok nagy zajt csapnak a konyhaeszközök segítségével, hogy a gonosz a biztonságos messzeségbe fusson ijedtében. A férfiak a tálat és tartalmát egy útkereszteződésben hagyják, ahol a szellemek jól összezavarodnak és nem találnak vissza a házba.

Újév napjára készítjük a khapszét is, ami egyfajta kenyér. Az újévi ünnepség kora reggel kezdődik. Cshangot (sört) forralunk, és bele campát, csurát (szárazsajtot), cukrot és vajat teszünk. E napon szokás felszolgálni a deszit (rizspudingot) is vajjal, cukorral, dióval és mazsolával.

Buddha purnima ünnepén búzalisztből édességet készítünk, a neve bacamakhu.

Egy étkezés alkalmával két vagy három fajta étel kerül az asztalra, leves, húsétel és zöldségétel (gyakran tojás), valamint rizs vagy tészta. Az étkezés súlyát a tészta adja, tápértéke nagy, és - bár kevesen tudják - könnyebben emészthető a rizsnél.

Tibet különböző régióiban, különböző ünnepekre, különböző édességek és egyéb ételek készülnek.

A tibeti tea világhírű. Nehéz volna olyan embert találni, aki nem ízlelte, bár járt már tibetiek lakta vidéken. A teát a konyha közepén elhelyezett, dupla falú, sárból készült tűzhelyen főzzük. A tűzhely - praktikusan - akkora, hogy elférjen rajta két nagy rakszang (rézből készült, gazdagon díszített teafőző edény). Tüzelőként fa hiányában leggyakrabban száraz jaktrágyát használunk, amit előzőleg pogácsává gyúrva a ház falára tapasztunk, ahol szárad és szigetel. Ne gondoljuk, hogy ez elviselhetetlen szagot okoz.

Sok utazó emlékezik meg a tibeti teáról, s sokak véleménye szerint a teakészítés módja nagyon bonyolult Tibetben. Ez persze túlzás, tény azonban, hogy a teát többféleképpen is fogyaszthatjuk: magában, sóval, vajjal vagy campával, de mindig melegen. A rakszangból kitöltve a hagyomány szerint faszilkékből szürcsöljük, s ebben is ízesítjük. A tea campával nem annyira a szomjúság, inkább az éhség enyhítésére szolgál. Annyi campát szokás a teába tenni, amennyi képes azt teljesen fölinni. Előbb a mutató, aztán a mutató és a középső, végül a középső három ujjunkat használjuk a tea és a campa elegyítésére. A keverés mindig egy irányban történik, mindig a Nap járásával megegyezően. Ez a Jó Irány. Csak így járhatunk körbe egy szobrot, épületet, csörtent (áldozati sírhalom, szanszkritból ismertebb nevén sztúpa) vagy akár egy kolostort. Ha már tökéletesen felszívta a campa a folyadékot, golyókká gyúrjuk és megesszük. A teás campagolyók neve pak.

Kétségtelen, hogy a tibeti tea önmagában is kitűnő ital és kitűnő roborálószer. Azonban megerőltető meditációk, vizsgák előtt élénkítő, erősítő hatását gyógynövények hozzáadásával emelik a lámák. A teát campával és vajjal, vagy anélkül gyakran ajánljuk föl az isteneknek.

A tibetiek állítják, hogy ételkészítési szokásaik ősibbek, mint bármely más népé.

AZ ÉTEL SZEREPE A VALLÁSBAN ÉS KULTÚRÁBAN

A tibetiek vallása a buddhizmus, annak is az északi ága, amit a nyugati világban lámaizmusként ismernek a szerzetesek helyi neve után. A vallás igen fontos szerepet játszik mindennapjainkban. Nincsen Tibet vallás nélkül, s ezt tudja, tényként fogadja el a megszálló Kína legfölsőbb vezetése is. Ennek felismerése eredményezte, hogy a hatvanas évek kulturális forradalmának áldozatul esett lámaista kolostorok egy részét napjainkban újjáépítik.

A tibetiek vallása nem engedi az élet elvételét. Az állatok ugyanúgy rendelkeznek lélekkel, mint az emberek, s lelkük ugyanúgy halhatatlan, mint az embereké. Persze a domináns állat itt is az ember, s mivel a szükség úgy kívánja, még a nagyon vallásos tibetiek is esznek húst. Vannak, akik képesek e nélkül is élni, mégis a tibeti lakosság nagy részének létét komolyan veszélyeztetné a húsevés tilalma. Állatot kizárólag csak az evés kedvéért ölünk. Általában a nagy testű állatok lesznek áldozattá (jak, sertés, marha, birka), mivel ezek sok ember számára képesek táplálékot biztosítani. Kisebb állatokat lehetőleg nem eszünk, nem szeretjük elvenni az életet egy falatnyi húsért. Nincs tibeti, aki élve főzne meg egy állatot, ennek még a gondolatától is elborzadunk. Ha valaki mégis erre adná a fejét, az minden bizonnyal a mítoszok azon boszorkányai közül való, akik saját, személyes erejüket növelendő áldozataikat (előszeretettel embert) élve megfőzték és jó étvággyal elfogyasztották.

Tudjuk, a gondviselésszerű büntetés elkerülhetetlen, amennyiben megsérted a Tan törvényeit. Véleményünk szerint a vakok, fogyatékosok jelenlegi élete csak eredménye a korábbi életeik-béli cselekedeteknek. Minden ember tudatában van annak, amit tesz vagy nem tesz, mégis tudjuk, az ember hajlamos az eltévelyedésre. Aki elveszi mások életét, annak fel kell készülnie tettei következményeire. Az ember fél a fájdalomtól és a haláltól, ha beteg azonnal orvosért küld, hogy az megvizsgálja, esetleg papért, hogy imádkozzon életéért. Mégis öl. Az állatokat magától különbözőeknek gondolja, pedig könnyen felismerhető, nincs lényegi különbség élő és élő között. A népi vallás szerint az ember következő születésekor testet ölthet állatként is, és még egy tudós láma sem képes elkerülni a gyilkosság bűnéért járó büntetést. Ezért aztán a tibeti olyan keveset öl, amennyire csak lehetséges. Normális esetben nem lépjük át a Tan törvényei által kijelölt határokat, minden erőnkkel megpróbáljuk követni a középutat.

Létezik egy hagyomány, mely szerint állatokat szentelünk föl különböző istenségeknek. Például egy jak felszentelésekor négy színes textil- (lehetőleg selyem-) szalagot erősítünk az állat füleire, farkára és “hajára”, aztán egy láma szétszór a négy világtáj irányába némi gabonát, hosszasan imádkozik és végül campával keni be az állat fejét, fenekét és farkát. Az állat szent és elpusztíthatatlan lesz. Senki és semmi sem képes elpusztítani őt. Az így felszentelt állatok érdemeinek száma megugorhat, ha a szertartás után jó idő lesz, egészség és bőség. A felszentelés után az állatokat szabadon engedjük, vagy összeterelve egy furcsa, vegyes csordában tartjuk, de éppenséggel leélhetik életüket egy kolostorban is. Egy bizonyos, egyetlen igaz tibeti fejében sem fordul meg a gondolata ezen állatok lemészárlásának. Ha a mai Csing-haj területén álló Kumbum kolostor egyik kápolnájának udvarán állunk, a kerengőről egy-egy felszalagozott medve, ló és jak bámul ránk. Ők több száz évesek, valamikor a kolostor alapítása körüli időkben lettek felszenteltek, aztán haláluk után megőrizték testüket. A fölszentelt állatok gyakran nevet is kapnak, igaz a birkák és a kecskék csak ritkán. A disznókat és a tyúkokat egyáltalán nem szalagozzuk föl és nem adunk nevet sem nekik.

Tibetben egy vadon élő állatnak visszaadják a szabadságát, ha az csapdába esett vagy meggyógyítják, ha megsérült. Még a halakkal és madarakkal is így járunk el. Tibetben ez érdem.

A vallás tehát nagy befolyással van az állatok életére, és egyáltalán nem erényes cselekedet elvenni egy állat életét, vagy megenni egy állat húsát.

A marhahús nem számít tabunak. A szarvasmarha kínai eredetű, a hímet lungpinak, a nőstényt pemunak hívják. A jak marja magas, széles hátú, nagy szarvú, hosszú, fekete szőrű, bozontos farkú, súlyos, erős állat. A hím jak nevének ejtése jak, a nőstényé dri. A lungpit és a drit keresztezve hibridállatot kapunk, a hím hibrid a dzo, a nőstény a dzumo. A dzo tanulékonyabb, könnyebben kezelhető, nagyobb állóképességű, erősebb állat a jaknál. A dzumo több tejet ad a drinél és erősebb is nála. A dzo a fő teherhordó, a dzumo a fő tejadó állat. A dzo és a dzumo nászából származó akot rendszerint fiatalon megöljük és megesszük a húsát, mivel megszállottnak, őrültnek, perverznek tartjuk. Létezik legenda, mely szerint a tavakban úgynevezett cölungok (“taviökrök”) élnek, ezeket azonban még senki sem látta.

Amikor egy tibeti leöl egy állatot, a jól ismert formulát ismételgeti: O mani padme hum. Az imádság a tetemtől elváló léleknek szól, a vajmécses lángja pedig a bolyongó lélek útját világítja be.

Az étel mindig kapcsolatban van az istenek tiszteletével. Amikor ellátogatunk egy kolostorba, biztosan viszünk némi jakvajat, füstölőt és campát. A lámák a vajat mécsesekbe öntik, a campából csöpát (kis, csúcsos tésztafigurát) készítenek és elhelyezik az oltáron. Ha valamelyik háznál folyik szertartás, szintén készítenek csöpát, gyújtanak mécsest és égetnek füstölőt is. A láma az alkalomnak megfelelő mantrákat mormolja, amiért cserébe nejt és/vagy vajat kap, valamint a szertartás napján a családdal együtt étkezik. Ha valamely családtag megbetegszik vagy a dolgok menete más úton fordul rossz irányba, speciális mantrákat kell mormolni. A beteg testből az ártó szellem kiűzéséhez a lámák gyakran készítenek csöpát, ami ekkor a beteg vagy megszállt személy tésztából gyúrt hasonmása. Nagyon óvatosan készítik, hiszen minél inkább megőrzi a tésztafigura a beteg vonásait, annál eredményesebb lehet a szertartás. Néhány napnyi imádkozás után a csöpát kivisszük a házból, majd a szabadban helyezzük el, amikor az utolsó imát kezdjük és visszafordul a menet a ház felé.

Az étel tehát fontos szerepet játszik a buddhizmus rituáléjában is, a lámától kapott ételt az istenek, az Ég ajándékának tekintjük.

 


Add a Twitter-hez | Add az iWiW-hez | Megosztás | Add a Startlaphoz | Add a Google Reader-hez

További cikkek


A portál ajánlata

Optimista kártya Holddiéta könyv Ezoterikus Kalendárium 2017 Újra lesz Szeminárium! Bármilyen rendezvényt felturbózunk! Jósnő, asztrológus, grafológus...
Ezoterikus kalendarium 2017
Szívből ajánljuk:
Privát szakács szolgáltatás
Válassz egy gyümölcsöt, ilyen a jellemed?
A bögre megmondja? Neked milyen van?
Te is megismerheted a jövődet! A horoszkópod tudja!
Olvass napi Tarot üzeneteket Bellától!


bekalabamacskahaja.blog.kulinarisvilag.hu
tandi.blog.kulinarisvilag.hu
konyhatundi.blog.kulinarisvilag.hu
delikat.blog.kulinarisvilag.hu
mrita.blog.kulinarisvilag.hu







KULINÁRISVILÁG


levelezési cím:
1085 Budapest, József krt. 55-57.

Felelős kiadó: Kelemen Tamás




© 2001-2005 Kulinárisvilág (offline)
© 2008 Kulinarisvilag.hu

Minden jog fenntartva!

A site használata az Kulinarisvilag.hu "adatvédelmi és - kezelési elvei és gyakorlata" dokumentum tudomásul vételével lehetséges.